Fischer András anabaptista reformátor 475 évvel ezelőtt vált vértanúvá

FISHER ANDRÁS ANABAPTISTA REFORMÁTOR

475 ÉVVEL EZELŐTT VÁLT VÉRTANÚVÁ

KRASZNAHORKA VÁRÁBAN

Fischer András (1480 - 1540) Felső-Magyarország / Felvidék anabaptista reformátora 475 évvel ezelőtti mártíriumának évfordulóján is fontosnak tartjuk ébren tartani a magyarországi reformáció vértanúvá vált, kiemelkedő jelentőségű vezéregyéniségének munkásságát.

A felnőtt hitvallók bemerítésének
első ábrázolása a 16. században

Fischer András születésének dátumát pontosan nem ismerjük, egyes források 1480-as esztendőre datálják. Azt viszont tudjuk, hogy Wittenberg városának híres egyetemén tanult, ahol kezdetben Luther hűséges tanítványának bizonyult. Teljesen azonosult a nagy reformátor Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) alapelvével és annak később is következetes képviselőjévé vált. Mint ahogyan az ismeretes Luther tüzetesen és következetesen igyekezett a Biblia eredeti tanításához és gyakorlatához visszatérni minden területen.

Kezdetben Luthet maga is elutasította a hitre képtelen csecsemők vízleöntéses keresztségét és a hitvallást követő felnőtt keresztséget/bemerítést tartotta bibliailag megalapozottnak, ami aztán az anabaptista mozgalom kiinduló pontjává is vált a reformáció időszakában. Bár később Luther ezt a tételét visszavonta, tanítványai közül azonban többen, így Fischer András is következetesen ezt hirdette és gyakorolta is.

Jóval elmúlt harminc éves, amikor maga is alámerítkezett és megkezdte Észak-Magyarország (Felvidék) egészére kiterjedő evangélizációs, hitújító tevékenységét. Már őt megelőzően 1523-tól kezdve Schröter Kristóf, majd Kisszebeni János is anabaptista szellemben munkálkodott ezen a vidéken. Fischer András azonban szinte az egész Felső-Magyarországot (Felvidék) bejárta feleségével együtt és mindazokban a városokban és falvakban, ahol megfordultak, hitvalló keresztséget gyakorló gyülekezetek jöttek létre.

Fischer András anabaptista reformátor szolgálati területe a Felvidéken

Munkaterülete óriási volt, több megyét felkeresett az evangélium üzenetével. Igehirdetői munkássága Körmöcbányáról indult, majd Eperjesen folytatódott, Lőcsén olyan meggyőző erővel prédikált, hogy még a város bírája és tanácsának több képviselője is anabaptista lett. Evangélizációs tevékenysége Besztercebánya, Kassa sőt Sárospatak környékére is kihatott. A munkája során létrejött gyülekezetekben a tagság feltétele a hitvallásra épülő, önkéntes keresztség, azaz bemerítés volt.

A Felvidéken több ma is létező evangélikus gyülekezet alapítójaként tartja számon Fischer Andrást, annak ellenére, hogy a "wittenbergi hittudós”, ahogyan kortársai Fischert nevezték, egyébként a hitvalló bemerítés bibliai szükségességéről is prédikált. Mint ahogyan az eddigiekből világossá vált, a reformáció lutheri, majd a későbbi kálvini protestáns tanítása mellett az anabaptista mozgalom hatása is igen erőteljes volt hazánknak ezen vidékén. Talán kevesen tudják, hogy Kálvin János genfi reformátor felesége is anabaptista, azaz felnőtt hitvalló keresztséget gyakorló asszony volt.

Fischer András 1529-től egészen az 1540-ben Krasznahorkán bekövetkezett vértanúhaláláig - Bebek Ferenc Krasznahorka kapitánya elfogatta, súlyosan megkínoztatta, majd a várbörtön legmagasabb tornyából letaszíttatta - rendszeres zaklatásnak és üldözésnek volt kitéve sokszor híveivel együtt.

(Itt zárójelben érdemes megjegyeznünk, hogy Fischer András anabaptista reformátor gyilkosa az a Bebek Ferenc várkapitány volt, aki a mohácsi vészt követő zavaros időkben számtalan súlyos törvénysértést követett el, így hamis pénzt veretett, szomszédos birtokokat megtámadta és kirabolta. A családja tulajdonában volt még Fülek, Salgó, Boldogkői vár és a nevezetes Krasznahorka várak is. Bebek Ferenc Krasznahorkán és Boldogkő várában is veretett hamis pénzt. Hazaáruló tevékenységét még azzal is tetézte, hogy az ellenzéki erdélyi rendek egyik vezetőjeként a török portán is járt, ahol I. Szulejmán török szultánnál kieszközölte, hogy nevezzék ki Erdély kormányzójának. Más szóval Erdélyt felajánlotta, elárulta a török szultánnak. Hazatérve 1558. augusztus 31-én Gyulafehérváron elfogták és kivégezték. Az erdélyi országgyűlés Bebek Ferencet hazaárulónak nyilvánította és teljes vagyonát elkobozták.)

Megemlékezés Fischer András halálának 400 évfordulóján a budapesti
Vigadó nagytermében 1940-ben. A képen Dr. Udvarnoki Béla, Udvarnoki
András, Dr. Somogyi Imre, Baranyay Mihály és Kirner A. Bertalan látható.
Az összevont ének- és zenekart Bányai Jenő karnagy vezeti

Amikor Fischer András anabaptista reformátor eredményes hitébresztő tevékenységének titkát keressük, nem feledkezhetünk meg arról a történelmi korszakról, ami az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés leverése és véres megtorlása, valamint az 1526-ban bekövetkezett mohácsi csatavesztést követő török megszállás és Magyarország három részre szakadása után alakult ki hazánkban. A sok sebből vérző, szinte kilátástalan helyzetbe kerülő ország népe, Isten ítéleteként élte meg az egymást követő nemzeti sorscsapások sorozatát. Eben a tragédiákkal terhes időszakban a tiszta evangélium bátor hirdetése sokakat indított őszinte bűnbánatra, Isten felé fordulásra és igaz megtérésre. Az anabaptista reformáció szélsőségektől mentes magyarországi megjelenése és széles körben való elterjedése azt jelzi, hogy Fischer András és kortársainak bátor fellépése, Bibliára alapozott tiszta evangéliumi tanítása sokak számára mutatott követésre méltó életpéldát és lelki kiutat a zavaros, emberileg kilátástalan helyzetből. Bárcsak lelki erőt meríthetnénk mi magunk is Fisher András és kortársai példamutató életéből, halált megvető bátorságából, Isten Országáért végzett szolgálatából és hűséges helytállásából. Jézus ezt mondja egyik gyülekezete tagjainak: „Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni… Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját” (Jelenések 2:10)




Fischer András anabaptista reformátor vértanúságának

helyszíne Krasznahorka várában

Utóirat: "Krasznahorka büszke vára", amely átvészelt sötét korszakokat, háborúkat, két világégést, a magyar hazától való kétszeres elcsatolást, amely az anabaptista mozgalom emblematikus kegyeleti színhelye volt, 2012 márciusában porrá égett. Még 2009 nyarán a baptista világmissszió 400. éves jubileuma alkalmából ennek a várnak az udvarán emlékeztünk meg Fisher András anabaptista vértanú haláláról, melyet itt hajtottak végre a vár akkori urai. Később az Andrássyak tulajdonába került ez a nagyszerű épület, akik nagy műgonddal ápolták, védték az ott felhalmozott több évszázados magyar emlékeket. Később a szlovákok elfoglalták és államosították, majd múzeummá alakították. Sajnos ezzel együtt a várat minden magyar emléktől, felirattól megfosztották.

Csoda volt, hogy a szlovák minisztérium hozzájárult, hogy egy magyar, szlovák, német és angol nyelvű táblát is elhelyeztünk Fischer András hithősünkre emlékezve ezen az említett kegyeleti istentiszteleten. Most valószínű ez az emléktábla is odaveszett… A vár újbóli megnyitása 2018-ra várható. Majd akkor meglátjuk, hogy maradt-e valami az anabaptista emlékhelyből…

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész

Augusztus 20 – Magyarország születésnapja

"Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”

Kölcsey Ferenc: Himnusz - A magyar nép zivataros századaiból

Augusztus 20-a hetében a Kárpát-medence magyarsága hagyományosan első keresztyén királyunk, államalapító Szent István korszakalkotó tetteire emlékezik. Több mint ezer esztendővel ezelőtt ugyanis egy olyan egységes államot hozott létre itt Európa szívében, amely kiállta az idők próbáját. Megtudott maradni úgy a több évtizedes tatárjárás, 150 éves törökdúlás, 400 éves osztrák elnyomás, a 100 éve tartó trianoni országvesztés, 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás megannyi próbatétele ellenére, amiért Istennek tartozunk köszönettel.

Ez a történelmi tény már önmagában is csodálkozásra és hálaadásra ad okot, mivel nálunk sokkal erősebb és szervezettebb nemzetek is megfordultak e tájon, akik aztán eltűntek a világtörténelem színpadáról. Nézzük meg közelebbről, mit tudunk ezekről az előttünk itt járt népekről és vizsgáljuk meg röviden, mi okozhatta vesztüket.

A római korszak

A Kárpát-medence jelentős területei a Krisztus utáni négy évszázadon keresztül a római impérium szerves részét képezték. A római világbirodalom két fontos északi provinciája a Dunától nyugatra eső Pannónia és a Tiszántúlt keleti peremétől a Kárpátok bércéig elterülő Erdély - akkori nevén Transilvania - a birodalom határait védte a barbár betolakodó támadásokkal szemben.

A Római Birodalom határai a 1 - 5. században a Kárpát-medencében

A Duna folyó völgye különösen is fontos határvédelmi vonallá vált azokban az évszázadokban. Így lett fontos őrhellyé többek között Bécs (Vindobona) Mosonmagyaróvár (Ad Flexum), Győr (Arrabona), Eszergom (Solva), Visegrád (Fellegvár), Szentendre (Ulcisia Castra), Óbuda (Aquincum), Dunaújváros (Intercisa), Szekszárd (Alisca), Eszék (Mursa). Vagy Dunántúl szívében Szombathely (Savaria), Sopron (Scarbantia), Székesfehérvár (Alba Regia), Tác (Gorsium) vagy Pécs (Sopiane).

Ugyanígy fontos római kori települések voltak Erdélyben, többek között a Temesvár közeli (Tibiscum), a Zilah melletti (Porolissum), Kolozsvár (Cluj), Torda (Potaissa), Gyulafehérvár (Aqullum) és a Vaskapu környéki Orsova (Dierna) is.

Miután Nagy Konstantin 313-ban a keresztyénséget részesítette előnyben, így a birodalom minden pontján korakeresztyén emlékekkel találkozhatunk. Így a Kárpát-medencében található számtalan római településen is épültek szép számmal keresztyén templomok, sőt felnőtt hitvallók bemerítésére alkalmas „baptisztériumok” is.

Legutóbb Tác (Gorsium) területén végzett ásatások hozták felszínre a hajdani keresztyén vallási központ bazilikájának romjai között a felnőtt hitvallók alámerítésére szolgáló bemerítő medence épen maradt tárgyi emlékét. Ez fényes bizonyítéka annak, hogy a római keresztyén egyház akkor még ragaszkodott az újonnan megtért Krisztus-követők felnőtt korban kiszolgáltatott hitvalló keresztségéhez, azaz a bibliai bemerítés gyakorlatához.

A hunok

A Hun Birodalom terjeszkedése Közép-Európában az 5. században

Krisztus után 433-ban egy félelmetes hódító nép lépte át a Kárpátok védvonalát, akiket Hunoknak neveztek. Ez az egyes feltevések szerint ősmagyaroknak tartott népcsoport először Erdélyt hódította meg és lépett a rómaiak örökébe, majd nyugat felé haladva a Tisza és Maros folyók találkozási torkolatvidéke körül jelölték ki fő hatalmi központjukat. Innen indították hadjárataikat a római birodalom többi provinciája ellen. Először a keletrómai császárság fővárosa Bizánc - a későbbi Konstantinápoly – elfoglalását tervezték, majd Aquincumnál Duna vonalát átlépve egész Kárpát-medence kizárólagos birtokosai lettek.

Az Ázsia sztyeppéiről több hullámban érkező hunok első híres hadvezérének nevét a nemzeti imádságunkká, azaz himnuszunkká vált Kölcsey vers sorai tették felejthetetlenné: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.” Bendegúz a hunok királya két fiának Budának és Attilának adta át a Kárpát-medence meghódításának az esélyét. A testvérpár vezetésével a hun seregek teljességre vitték apjuk parancsát. A hunok félelmetes harcmodora miatt egész Európa rettegett tőlük, később Attilát „az Isten ostora” jelzővel illették. A Balkánról a Duna-Tisza közébe visszatérve a hunok kiváló hadvezére Buda egy merénylet áldozata lett. Talán kevesen tudják, hogy az Aquincumot elfoglaló Buda hun hadvezér (Attila iker-bátyjának) nevét - aki nem sokkal ez után itt is halt meg -, immár másfél évezrede hordozza Ó-Buda, a később fővárosunkká lett Buda-Pest.

Attila a hunok nagyfejedelme királyi trónusán

A hun csapatok élére Attila került egyeduralkodóként. Ettől kezdve a hódító harcok a nyugat-római birodalom és annak fővárosa Róma felé irányult. 452-ben Attila hadai bevették a stratégiailag fontos, Adria parti katonai hadiközpontot Aquileia, majd Milánó városát foglalta el, Róma kapuinál viszont váratlanul megtorpantak, majd visszafordultak. A hagyomány szerint I. Leó pápával való személyes találkozása nyomán fölhagyott a város ostromával. Egyes krónikák szerint Attila ez útja során keresztyénné vált. Úgy tartják, hogy talán még meg is keresztelkedett, bár életvitele és szokásai teljesen eltértek a keresztény normáktól. Mindenesetre Róma városa ellen indított sorsdöntő hadjáratát és a város falai előtt történt megtorpanását titok fedi. Tény az, hogy ezt követően hadserege élén visszatért a Tisza menti szállásvidékére.

Egy év múlva 453-ban azonban szomorú esemény történt. Attila 47 éves korában tisztázatlan körülmények között meghalt. Egyes teóriák szerint nászéjszakáján ellenségei megmérgezték. A fennmaradt elbeszélések szerint Szeged fölött, Pusztaszer környékén ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, elzárták az egyik ágát úgy, hogy a víz mind a másik ágába folyt. Itt temették el nagy katonai pompa kíséretében hármas - arany, ezüst és vas - koporsóba. Ha így igaz, ma is ott nyugszik valahol a Tisza folyó láthatatlan medrében.

A hunok Csaba királyfi vezetésével vonultak vissza Erdélybe 
a Maros folyó mentén a mai Székelyföldre

Attila halála után a hun seregek alkalmas vezető nélkül maradtak. Egy részük a környék mocsaras területein telepedett le, egy másik csoportja kelet felé, korábbi szálláshelyük vidékére, Etelközbe vonul vissza. A hunok harmadik, legjelentősebb serege Attila fiának, Csaba királyfinak a vezetésével Erdély felé húzódott vissza. A székelyek ma is a hunok közvetlen leszármazottainak vallják magukat. Ez a meggyőződés fogalmazódik meg a székely himnusz soraiban is:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet / Göröngyös úton, sötét éjjelen. / Vezesd még egyszer győzelemre néped, / Csaba királyfi csillagösvényen. / Maroknyi székely porlik, mint a szikla / Népek harcának zajló tengerén. / Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, / Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az V. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. A honfoglalás előtt, a VIII.-IX. században a székelyek csatlakoztak a magyar törzsekhez. Az államalapítás után határvédő közösségként adómentességet és fegyverviselési jogot élveztek, kiváltságaikat a középkorban és az újkorban is megőrizték. A keresztyén hitre, István király egész Kárpát-medencére kiterjedő missziós kezdeményezése nyomán tértek. Erdélyben élő székelyek, a mai Szászföld területére feltehetően a XII. század első felében telepedtek be, onnan pedig a XII.-XIII. századfordulóján költöztek át a mai Székelyföldre.

Az avarok

A hunok után egy újabb magyarokkal rokon nemzet, az avarok foglalták el a Kárpát-medencét. Az avarok 552-ben jelentek meg Európában, amikor a Türk Birodalom fennhatósága elől menekülve átkeltek a Volgán. 567-ben birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső részét, majd 568 húsvétja után – miután az addig velük szövetséges longobárdok állataikat hátrahagyva, az avaroktól való félelmükben Észak-Itáliába menekültek – az egykori Pannonia is avar fennhatóság alá került.
Az Avar Birodalom megalakítását 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol menetközben szórványosan érkező gepida, szarmata, szláv és bolgár-török népcsoportok felett uralkodtak. A birodalom a 9. század elejéig állt fenn, amikor Nagy Károly Frank Birodalma felszámolta őket.

Az avar birodalom térnyerése a Kárpát-medencében a 6-9 században

Az avarok egy részének kereszténysége ismert, de nem eléggé. Országunk területén föltárt templomok egy részét is ők építhették. Az ősmagyarság kapcsolata a kereszténységgel jóval korábban kezdődött, mint ahogy a Kárpát-medence területére érkeztek volna. A keleti kereszténység sok szállal kötődik hun-avar-magyar eleinkhez.

Az avarok és a kötelékeikben érkező ősmagyarok még korábbi közös őshazájukból, Magna Hungáriából hozták magukkal a Duna völgyébe a nesztoriánus kereszténység ismeretét. (Nesztorios Konstantinápoly pátriárkája vallotta a Szentháromságot, de elutasította a „Szentnégyességet” azaz az istenszülő, istenanya dogmájára épülő Mária-kultuszt. Ezért az Efézusi zsinaton 481-ben tévtanítással vádolták, és a birodalomból száműzték. Nézetei sztyeppék népei között terjedt el.) Feltételezhetjük, hogy a sztyeppén az avarokhoz csatlakozó és vélük a Kárpát-medencébe vonuló keresztyénné lett magyarok megőrizték ezt a hitüket. Ez a kereszténység azonban csak az avar-magyar betelepülők egy részének a vallása lehetett.

Az írott források és a régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében a IV. századtól Árpád magyarjainak bevonulásáig folyamatosan éltek keresztyének. A Római Birodalom bukását követően az írott források gyérülnek és egyre inkább a régészeti leletekre hagyatkozhatunk csak. A tárgyi hagyaték jobbára csak keresztény szimbólumokból, sírfeliratokból, viseleti tárgyakból, a 400-as éveket követően szinte kizárólag keresztmotívumok felbukkanásából áll.

Az V. században a római területeken mindenütt kialakult a püspökségek hálózata. Ezek különös jelentőségre tettek szert a Birodalom végromlása idején. A tisztségviselőknek és általában a gazdagoknak a biztonságosabbnak vélt Itáliába való menekülésével a közigazgatás megszervezése, a barbárokkal való tárgyalások és a védekezés megszervezése a püspökökre maradt. Ez az V. században kialakult hagyomány sokáig fennmaradt. Gondoljunk a Rómához közelítő Attila elé vonuló Leó pápára, vagy az avarok és később a magyarok ellen indított nyugati hadjáratok vezetői között található egyházi méltóságokra!

Avar "gyűrű", mint a birodalom határvédelemi rendszerének őrtornyai

Több-kevesebb bizonyossággal püspökség székhelye lehetett továbbra is Szerémség (Sirmium), Vinkovci (Cibalae), Eszék (Mursa), Sisak (Savia), Ljubljana (Emona), Alsóhetény (Iova), Pécs (Sophianae), Szombathely (Savaria), Óbuda (Aquincum), Sopron (Scarbantia).

A Római Birodalom fennállásának idején a kereszténység elterjedésének határa, mint már korábban említettük, a Duna volt. Ez a határ a birodalom fennállását követő másfélszáz évben, sőt később - az 568-at követő avar időszak elején is - jól érzékelhetően megmaradt. A Dunántúl megőrizte kereszténységét, vagy egy részét annak. A hunokkal történt megegyezés szerint a rómaiak Pannónia kelet-dunántúli tartomány lakosságát kivonták és a mai Szlovénia területére telepítették. Ezért a keresztény egyházszervezet fennmaradásának az esélye is nagyobb lehet a Dunántúl nyugati tartományaiban.

Az erdélyi dáciai kereszténységének sorsa - a rómaiak kivonulása és a lakosság délre telepítése miatt - másként alakult. A püspöki szervezet talán létre sem jött, megerősödni pedig nem tudott, bár a gótok rendelkeztek keresztény egyházi szervezettel.

A VIII. századra a régészeti leletek közül is eltűnnek a keresztény tárgyak. Ennek ellenére feltehető, hogy a Dunántúl déli és nyugati peremén, valamint a Dráva-Száva közén ekkor is élt a kereszténység. A medence középső területeire költöző hunok, germánok és avarok között is voltak keresztények, de ez vagy a könnyen pusztuló anyagok használata miatt hagyott kevesebb nyomot, vagy a keresztények eleve kisebb arányban éltek soraikban.

A magyarok honfoglalása/visszatérése a Kárpát-medencében

Nehéz pontosan rekonstruálni az Árpád fejedelem által vezetett magyar honfoglalás menetét és eseményeit a nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt.

A hun-avar-magyar haza visszafoglalása Árpád fejedelem vezetésével

Kölcsey a magyar Himnuszban ezt írja: „S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai felvirágozának.” Több jelentősen eltérő fő elmélet létezik. Vannak olyan őstörténet kutatók, akik a hun-avar-magyar hármas honfoglalást próbálják bizonyítani. Van olyan történész is, aki az avar-magyar kettős honfoglalás elméletét tartja elfogadhatóbbnak. Megjegyzendő, hogy a Habsburg-házzal történt kényszerű kiegyezés (1867) előtt, a magyar iskolai tankönyvekben Attila hun királynak a Duna-Tisza völgyében megalapított Hun Birodalmáig vezeti vissza a magyarságnak Kárpát-medencei őseredetét. (Valószínű, hogy az Habsburg uralkodóháznak nem tetszhetett, hogy a magyarok jóval korábbi őshonos nemzeti múlttal rendelkeztek az osztrákoknál. Talán ezért találták ki a fin-ugor gyenge lábakon álló eredetmesét is!)

A jelenleg még hivatalosan oktatott nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg Árpád fejedelem vezetésével a hazánk területét. E nézet szerint, a honfoglaló törzsek 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Mindenesetre 902-re az egész Kárpát-medence területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt először főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. A már korábban érkezett hun, avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn ezen a vidéken és pár emberöltő alatt teljesen beolvadtak az új jövevények törzseibe.

Árpád fejedelem honfoglaló magyarjai visszafoglalják a Kárpát-medencét

Ezek után bátran mondhatjuk azt, hogy a nyugat-római birodalom összeomlása után Kárpát-medence népei közül, a magyarok előhírnökeinek számító több hullámban érkezett hunok és avarok a nagy magyar honfoglaló őseink szálláscsinálói voltak. A kezdetben szilaj, a sztyeppék világához szokott lovas, nomád, kalandor-harcászathoz szokott nép az ezredfordulóhoz közeledve komoly döntés elé kényszerült. Ha elődei harcias habitusát követi, a magyarság egy idő után valószínű eltűnt volna Európa térképéről. Hogy mégis ott láthatjuk a hunok országát (a nemzetközi nyelvekben Hungária, Hungary, Ungarn, Hongrois, Húngaros stb.) a kontinens közepén Magyarország megnevezéseként, azt Isten után István királyunknak köszönhetjük.

A magyar állam születése

István király 1000 évre kiható korszakalkotó tette. István, aki korábban a pogány eredetű Vajk névre hallgatott, még fiatalember volt, amikor megismerte a keresztyénség alaptanításait. Ezek után döntött úgy, hogy Krisztusba vetett hitét nyilvánosan megvallva megkeresztelkedik. Hiteles okiratok bizonyítják, hogy Vajk hitvalló keresztségben, azaz bemerítésben részesült. Ekkor vette föl az első keresztyén vértanú, István nevét. Erről az eseményről a korabeli krónikás így számol be:

Hitvalló keresztség/bemerítés Szent István korában

„Istvánt, Istennek kedves püspöke, (a prágai) Adalbert, az ő hite szerint a kenetes keresztvízbe merítette és onnan kiemelte.” Hogy ez a keresztség nem valami politikai okból, formálisan vállalt „vallásfölvételt” jelentett, azt későbbi megnyilatkozásai is bizonyítják. Leginkább azokra az írásban is megőrzött gondolatokra utalok, amelyeket a Kr.u. 1000-ben, a teljes Kárpát-medencét lefedő Magyarország királyaként íratott le fiának, a korán elhunyt Imre hercegnek. Ezáltal próbálta felkészíteni őt az ország-kormányzás nem kis felelősséggel járó szolgálatára. Ezek a bölcs „Intelmek” ma is okulásunkra szolgálhatnak.

Most csak egy gondolatot emelnék ki az Intelmek közül, amely szinte prófétikus előrelátással beszél az ország nemzetalkotó részeinek elfogadásáról és tiszteletéről. Magyarország kezdettől fogva befogadó, soknemzetiségű állam volt. Ennek a színes, széles toleranciával rendelkező, multikultúrális hagyománynak István királyunk teremtette meg az alapját. Többek között ezt olvashatjuk:

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Szent István, a keresztény magyar állam megalapítója

Államalapító királyunk, országszervező munkájának legfőbb támaszát a keresztyén vallásban és egyházban látta. Királyi hivatásában a bibliai Dávidot és Salamont tekintette példaképének. Királysága 38 esztendeje alatt templomok, iskolák, betegápolásra alkalmas ispotályok épültek szerte a Kárpát-medencében. A már korábban említett, kéziratban fennmaradt Intelmei a Zsoltárok és Példabeszédek könyveinek szellemében született. Államalapítónk eszmeiségével ezer év után is azonosulhatunk.

A magyar keresztyénség mögöttünk hagyott 1000 esztendeje is sok tanúsággal szolgál. Csak ritkán adatott meg, az a hősi korszak, mint ahogy az Mátyás király idejében volt tapasztalható, hogy Európa meghatározó, jól szervezett államaként tekintélyes erővel bírjon szomszédaink fenyegető erejével szemben. A Kölcsey sorait idézve: „S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”

Ezredéves magyar történelmünknek igaz, hogy voltak dicső fejezetei, de küzdelmes, sőt szégyenletesen sötét időszakai is, amikor hatalmi érdekek, emberi ambíciók, a keresztyénség eszmeiségéhez méltatlan erők hálójába került az egyház. Ma már tudjuk, nem véletlenül történt a tatárdúlás. Himnuszunk szavai emlékeztetnek bennünket Isten ellen elkövetett vétkeink és bűnein következményeire:

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villamidat / Dörgő fellegedben… Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk…” Majd az ország három részre való szakadását okozó 150 évig tartó török hódoltság keserves időszakára emlékeztet, amikor így folytatja: „Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk. / Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!”

Hiába küzdött a közel 400 évig tartó Habsburg elnyomás ellen Báthory, Bethlen, Thököly, Rákóczi, majd Kossuth és Petőfi. Nekünk úgy tűnik Mohács, Világos, Trianon kellett, hogy végre tudomásul vegyük Isten igéjét, ami nem hiába figyelmezett így: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld. 14:34) Istennek úgy tűnik, néha ostort kell a kezébe vennie, hogy az ő nevében kufárkodó névleges keresztyéneket kiűzze templomából és megtisztítsa népét a hamis vallásosság képzetétől.

Isten ezen fájdalmas események által készített elő sok esetben lelki ébredést, megújulást a magyar nép életében. Így emlékezünk örömmel a reformáció nemzetünket küldetésére ráébresztő korszakára, a magyar nyelvre lefordított biblia életeket megváltoztató erejére. A hazánkban 500 évvel ezelőtt elinduló anabaptista mozgalomra, majd a közel 420 évvel ezelőtt nyomába lépő újkori baptista világmisszió áldásos hatásaira. Itt Magyarországon a 19. században kibontakozó evangéliumi ébredési mozgalmak, köztük a baptista misszió nem ismert sem nyelvi, sem politikai, sem kulturális határokat. Valljuk, hogy baptista közösségünk, a magyar egyetemes keresztyénség részeként itt a Kárpát-medencében történelmi küldetést kapott a királyok Királyától és az urak Urától, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Trianon átkos öröksége

Az államalapítás ezer éves történelme kapcsán még valamiről őszintén beszélni kell és ez Trianon átkos öröksége. Magyarország nemzeti létében való megmaradásának eddigi legnagyobb kihívását a 20. században élte meg. A közel 400 éves Habsburg elnyomásnak véget vető I. Világháború és az azt lezáró „békediktátum” hazánk számára szinte megsemmisítő csapást jelentett.

Mindörökre összetartozunk!

A nemzeti dráma 1918-ban Károlyi Mihály „vörös gróf” dicstelen hatalomváltásával kezdődött. A tehetségtelen és kormányzásra alkalmatlan önjelölt uralkodó, első intézkedései között a hazaárulás szintjére süllyedve országunk határait tette először is teljesen védtelenné. Rövid tündöklését a Moszkvából hazaküldött köztörvényes bűnözőkből megalakult „lenin-fiúk” egyház és nemzetellenes Tanácsköztársaságnak nevezett vörös diktatúrája követte.

A nyugat számára kezdettől fogva szalonképtelen „bolsevista” kormányzattal, a Párizs melletti Trianonban összeülő nagyhatalmak két éven keresztül tárgyalni sem akartak. Sőt a magyarországi zűrzavaros vörös uralom letörésére a szomszédos szláv-román népeket mozgósította, akik antant-barátaik megbízását túlteljesítve Magyarország teljes megszállását és megsemmisítését tervezték. A közel két évig tartó bolsevista rémuralomnak köszönhetjük tehát Trianont, benne országunk területe kétharmadának és magyar lakosság egyharmadának elvesztését. Az elhibázott "békediktátum" pedig eleve kódolta a következő világégést, melynek nagy vesztese ismét magyar hazánk volt.

A II. világháborút követő 40 éves szovjet (orosz-ukrán) megszállás még ennél is katasztrofálisabb helyzetet teremtett. Az 1948-tól egészen 1989-ig regnáló, szovjet tankok árnyékában létrejött nemzet- és keresztyénellenes, ateista eszmerendszer „vörös inges” vezetői olyan rendőrállamot működtettek évtizedeken keresztül, akik az egyházakat és bennük a kollaborációt visszautasító, hitükhöz és meggyőződésükhöz hű közösségeket tekintették első számú ellenségeiknek.

Nemzeti hőseinek szoborcsoportja Budapest szívében, a Hősök terén

Az 1956-os szabadságharcot megtorló ÁVH-s pribékek szellemi utódai 2006-ban ugyanúgy szétverették 50 évvel később a forradalom áldozataira emlékezők tömegét, mint ahogy azt annak idején jogelőd "elvtársaik" tették. Hogy milyen súlyos erkölcsi és nemzetgazdasági csődtömeget hagyott maga után ez a nemzetellenes, multinacionális érdekeket kiszolgáló „balkezes” korszak, azt napjainkban is súlyos teherként érezzük. Történészekre vár a múltfeltárás nem könnyű feladata, hogy világosabb képet kapjunk erről a lelkeket megnyomorító sötét korszakról…

Ezer esztendővel ezelőtt István királyunk keresztyén alapokra helyezte országunk eszmerendszerét. Napjainkban új lehetőségek kapujában állunk. Imádkoznunk kell hazánk mindenkori vezetőiért, hogy ki tudják vezetni népünket a már egy évszázada lefelé tartó spirálból. Nemzeti fohászuk a Himnusz záró sorai álljanak itt befejezésül: "Szánd meg, Isten, a magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának. / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…!”

Úgy legyen! Ámen.

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész

 

Bibliai tájakon: Maszada

A hazafiság és szabadságszeretet tragikus emlékhelye

Maszada ősi fellegvár nevének eredeti jelentése a héber „erőd” szóból származik, amely a Holt-tenger dél-nyugati partvidékén található. Maszada erődje egy magányos, hatalmas sziklatömb tetején helyezkedik el, ott, ahol a Júdeai-sivatag meredeken szakad le a Holt-tenger felé, En-Geditől mintegy 25 km-re délnek. Ez a meredek keleti szikla 440 méterrel magasodik a Holt-tenger szintje fölé. Nyugaton a hegytömb körülbelül 100 méterrel emelkedik ki a környezetéből. A rombusz alakú sziklatömb hossza észak-déli irányban 650 m, míg kelet-nyugati kiterjedése 300 m. A várat és a hozzá tartozó palotát még Nagy Heródes építette megközelíthetetlen „sasfészekként” magának Kr. e. 37-31 között. Josephus Flavius szerint "úgy került hatalomra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya.” Heródes rettegett uralkodó volt, zsidó alattvalói gyűlölték, barátai elfordultak tőle. Sírját a közelmúltban tárták fel Herodionban.

A Maszada erőd

Nagy Heródes, a Római Birodalom, Júdea nevű provinciájának a királya volt. Nevében a nagy jelző nem megtisztelő cím, jelentése: idősebb. Heródes vér szerint nem volt zsidó, politikájának egyetlen vezérfonala volt: a Róma iránti totális hűség. Maszada-n, csodálatos palotát épített, víztározókkal, a hozzájuk kapcsolódó vízvezeték rendszerrel, padlófűtéses szaunákkal, és gabonaraktárakkal. A szikla teteje nagyon nehezen érhető el, a keleti oldalon mintegy 400 méter, a nyugati oldalon 91 méter magas. A fennsík nagyjából rombusz alakú, 550 méter hosszú és 270 méter széles. Mivel Maszadán szinte soha nem esik eső, a Jeruzsálemből, árvízszerűen lezúduló esővizet fogták fel gátak segítségével, majd csatornákon keresztül, a sziklába vésett ciszternákba vezették. 100 ezer m3 vizet tudtak tárolni, ami tíz évre elegendő mennyiség. Megközelíteni meglehetősen nehéz, mert az úton a haladást sziklacsoportok és az őket körülölelő völgyszakadékok gátolják. A hegy megközelíthető kelet felől drótkötélpályás felvonóval és három, a kapuhoz vezető keskeny és kanyargós ösvényen.

Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Az erőd hiteles történetét a Rómában élő és görög nyelven alkotó zsidó történetíró, Josephus Flavius munkáiból ismerjük, aki a Kr.e. 66-ban kitört zsidó felkelés egyik vezéralakja volt, majd az elnyomó rómaiak zsoldjába szegődött és írta meg historikus visszaemlékezéseit.

Nagy Heródes Krisztus előtt 40 körül foglalta el Izrael trónját. Nevéhez kötődik Jézus születése idején a betlehemi gyermekek tömeges kivégzése is. Heródes, aki sémi származása ellenére szerezte meg a zsidók országa feletti hatalmat, uralma megszilárdítása érdekében a rómaiakkal szövetkezett. Nagyszabású építkezéseket indított el országszerte, többek között ekkor készült el a Földközi tenger partján található Cézárea római helytartói központ és királyi palotarendszer. Jeruzsálemben negyven éven át tartott a zsidók legszentebb vallási központjának a templom restaurálása és újjáépítése. Ekkor kezdett hozzá a Maszada erődrendszer kiépítéséhez is egy régi erődöt épített át minden luxust kielégítő királyi rezidenciává. Heródes halála után (-4) a rómaiak egy helyőrséget állomásoztattak Maszadán.

Jeruzsálem felgyújtása és lerombolása

Amikor Claligula császár elrendelte, hogy állítsák fel a szobrát Jeruzsálemben, a zsidók Szent Templomában és őt is Istenként tiszteljék, ez a zsidóság körében óriási fölháborodást keltett. Kr.e. 66-70 körül a rómaiak ellen zsidó nemzeti felkelés tört ki, amit a zelota mozgalom tagjai vezettek, mint zsidó szabadságharcosok. Krisztus után 66-ban amikor a zsidók fellázadtak a gyarmatosító Rómával szemben, kitört a lázadás, ami lassan népfelkeléssé, majd megállíthatatlan szabadságharccá, sőt később igazi háborúvá terebélyesedik. A zelótáknak nevezett keményvonalas fanatikus zsidó szabadcsapatok – élükön egy Menahem nevű parancsnokkal – elfoglalják Maszadát és családostól ide menekültek és hosszú időre besáncolták magukat a fellegvárban.

A Birodalom nem nézhette tétlenül, hogy egyik provinciájában egymás után arat győzelmet egy leigázott nép szabadságharcos hadereje, ezért Néró utasítására Vespasianus császár és fia, Titus, a későbbi császár vezette. Kr. u. 70 tikkasztó nyarán augusztusának végén a rómaiak bevették Jeruzsálemet is. Ennek a drámai eseménynek a részletei, például a hétágú Menóra és jeruzsálemi templom elrabolt értéktárgyai, a később Titusz néven császárrá lett hadvezér tiszteletére Rómában emelt diadalíven örökítették meg. A főváros után sorra kapitulál a többi erődítmény és település, - köztük a Szentírás sokszorosítását és őrzését biztosító, az ugyancsak a Holt-tenger partján található Qumrán település szerzetesi kolostorrendszerét földig rombolták és kirabolták.  

(Mint ismeretes, a Qumránban élő esszénusok zsidó vallási csoportosulás volt, akik önmegnevezésükben gyakran használták a "világosság fiai" nevet. Júdea sivatagaiban, hegységeiben, szigorú, a kor összes többi izraeli csoportjához képest legszigorúbb vallási, rituális keretek között élő zsidók voltak. A Holt-tengeri tekercsekből lehet többet megtudni titokzatos vallási gondolkodásukról és gyakorlatukról. A Kr.u. 28-ban prófétaként fellépő Bemerítő/Keresztelő János is valószínűleg az esszénus közösség tagja volt. A bűnöktől való megtisztulást és a megtérés fontosságát hirdette a zsidóságnak, és ennek érdekében a Jordán folyóban alámerítette a bűneit őszintén megvalló követőit. A keresztelés alámerítéssel történt, ami a halált és a tisztulást is jelképezi.)

A római hadsereg 3 évig ostromolta a Maszada erődöt

Kr. u. 66-ban a zsidó lázadó egy csoportja csellel bevette Masada várát, majd Jeruzsálem ostroma és a templom pusztulása után 70-ben újabb lázadók csatlakoztak a zélóták szabadcsapatához, mígnem 73-ban már csak Maszada tartott ki, ahol bizonyos Eleázár ben Jáir, Menahem rokona a várkapitány. Érezte ő is, hogy előbb-utóbb szorulni fog a hurok, de katonai esküje kötelezi: a várat nem adhatja fel, noha a védők száma, a családtagokat is beleszámítva, az ezret sem érte el.

Az ostromot nagyon alapos előkészület előzte meg; a rómaiak mindent bevetettek, amit haditechnikából, taktikából, stratégiából és lélektani hadviselésből ember valaha is megtanult. Voltak például remek ballistáik (hajítógépeik), amelyek képesek voltak 20-25 kilós szikladarabokat 400-450 méterre lőni. Rendszeresen használtak faltörő kosokat is. Hadmérnökeik a teljes hegyet körbekerítették egy három méter magas és másfél méter széles, bástyákkal megerősített fallal, a légiósok rendszeresen étkezhettek és a környék forrásaitól folyamatosan hordhatták a vizet.

A védők elszántsága azonban minden támadás után csak nőtt. 74 tavaszára a támadók még egy mesterséges kőlejtőt is építettek a hegy lábától a fennsík magasságáig, amelyhez több ezer tonna követ használtak fel. Az ostromgépekkel a rámpán fölfelé haladva meggyújtott fadarabokat és görögtüzet is hajigáltak át a várfalon. A közel 30 000 főnyi római sereg három évig ostromolta az erődöt, végül egy rámpát építettek az erőd falához, hogy azon keresztül törjenek be az erődbe.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidók által uralt fellegvár további védelme kilátástalan, a parancsnok összehívta harcosait és röviden felvázolta a várható szomorú jövőképet, a több mint kétszáz napos ostromban kifáradt római támadók várható reakcióit, különös tekintettel a védők között szép számmal fellelhető lányokra és asszonyokra nézve. Egyetlen megoldást látott kivitelezhetőnek: a forgatókönyv szerint a harcosoknak meg kell ölniük családtagjaikat, majd egymást. Josephus Flavius, A zsidó háború, című művében a következőképpen örökítette meg a drámai beszédet:

Rámpa építése a Maszada erőd oldalán

”Vitéz bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiaknak, sem másnak nem hódolunk meg, csak az Istennek, mert ő az igazi és törvényes ura az embernek. Bizonyosan tudjuk, hogy holnap az ellenség kezére kerülünk. De most még kedveseinkkel együtt szabadon választhatjuk a nemes halált. Amíg szabad a kezünk és markunkban a kard, tegyük meg a legszebb szolgálatot, amit megtehetünk. Haljunk meg úgy, hogy nem hajtjuk fejünket az ellenség igájába, feleségeinkkel és gyermekeinkkel szabad emberek módjára hagyjuk itt az életet! Kötelességünk volna már nevelésünk alapján példát adni másoknak, hogy szívesen vállaljuk az önkéntes halált. Ezt parancsolják törvényeink, ezért rimánkodnak feleségeink és gyermekeink; Isten rótta ránk ezt a kényszerűséget, a rómaiak épp az ellenkezőjét akarják: hogy egyikünk se haljon meg a vár eleste előtt. Siessünk tehát, keserítsük meg győzelmük remélt ízeit, hadd fogadja őket itt hősiességünk csodája és a megdöbbentő halál!” (Josephus Flavius, A zsidó háború, Talentum kiadó, Budapest, 1999.)

A felhívás megtette a hatását, a zelóták mindent felgyújtottak, amit a rómaiaknak még nem sikerült, majd kardot ragadtak és megölték családjukat. Sorsot húztak és kiválasztották, hogy ki legyen az utolsó tíz katona, akik leszúrják a többieket. Miután ez megtörtént, a tíz hátramaradott ismételten a sorsra bízta, ki legyen a legutolsó, aki kilencüket megöli és ezután elköveti a legnagyobb bűnt, amit zsidó elkövethet: öngyilkos lesz.

Cserépdarabokra felkarcolták a tíz nevet, majd kisorsolták az utolsót, aki valóban elvágta kilenc bajtársa torkát, végül önmagával is végzett, hogy elkerüljék a rabszolgaságot. Pészach másnapján, amikor a diadalmas rómaiak teljesen áttörték a falat és behatoltak az erődbe, ott már csak halottakat találtak. Iosephus Flavius leírása szerint, miután a rómaiak áttörték a falat, lángokban találták a raktárakat és a védők öngyilkosságot követtek el, vagy egymást ölté meg. Csak két nőt és 5 gyereket találtak életben. Iosephus Flavius valószínűleg az ostromban résztvevő katonák beszámolói alapján írta saját beszámolóját. Számos eltérés van viszont Iosephus beszámolója és az ásatások eredményei között. Iosephus például csak egy palotát említ a kettő feltárt palotából, és a 960 várvédőből csak 28 maradványait találták meg.

Maszada erődben készített rövidfilm

A zsidók Masada-t kegyhelynek tartják, mivel ez volt a helyszíne hősies küzdelmüknek, itt íródott, a rabszolgaság helyett, a halálba menekülő katonák története. Masada, a zsidók szemében a hősiesség jelképe. Masada volt az utolsó erőd, amit Jeruzsálem lerombolása után még tartani tudtak a zsidók, az időszámítás utáni 70-ben. Masada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne, ezért az erőd gyakran a katonai eskütételek színhelye. "Masada nem eshet el soha többé"így hangzik az izraeli hadsereg mai esküje.

A Masszádát utoljára  a Bizánci birodalom idején lakták, egy kis templom volt itt található. Ma egy szabadtéri szinpad található a történelmi falak alatt, ahol a zsidó nép egyiptomi rabigából való szabadulás történelmi eseményét idézik föl Verdi, Nabucco című operája segíítségével. Befejezésül hallgassuk meg ennek az operának leg jellemzőb részletét a "Rabszolgák kórusát"!

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész



 

Bibliai tájakon: Cézárea Filippi

Ahol Jézus nyílt hitvallásra szólította föl tanítványait

Cézárea Filippi ókori római város romjai a Galileai-tengertől északra, a Jordán forrásánál található a Hermon-hegy lábánál. A folyó tiszta vize egy hatalmas vöröslő kőszirt alól tör elő, majd egyre bővülő folyamként zuhog alá a sziklákkal tarkított medrében. A város romjai az Izrael által megszállt Golán-fennsík északi részén fekszenek.

Jordán forrása Cézárea Filippiben

Nagy Heródes fia, Heródes Fülöp Kr. e. 3-ban ezt a virágzó kultuszhelyet politikai és vallási székhelyévé építtette ki és a császár és alapítója tiszteletére neveztette el Cézárea Filippinek. II. Agrippa később Néroniasz-nak nevezte el Néró császár után. A későbbi évszázadokban a város elveszítette jelentőségét és visszanyerte eredeti nevét, Pániászt. Ma egy falu áll itt Bánjász néven.

Neve többször változott Bánjász, illetve Páneion, Páneász vagy Pániász. A település elnevezése eredetileg Pán nevű görög istenség nevéből ered. Pán (görögül Πάν) ugyanis a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istensége volt. Kedvencei a kecske- és birkapásztorok, de a halászok és vadászok is az ő védelmét élvezik. A mitológia szerint szoros kapcsolatot tartott fenn a nimfákkal, táncolt, énekelt és játszott velük. Jellegzetes hangszere a pánsíp, mellyel gyakran ábrázolják együtt.

A kecskeszarvú, patáslábú, vasvillás, ördögképű Pán istenség kegyhelye
Cézárea Filippiben

Cézárea Filippi városa eredetileg a görög-római eredetű Pán pogány istenség vallási kultuszának volt a népszerű központja. A Pán-kultusz helyszínei ugyanis abban az időben nem templomok voltak, hanem az istenség egyéniségének megfelelően barlangok voltak. Pán tisztelői fenyőágakkal és cserfalombokkal koszorúzták magukat és tehenek, bakok, juhok mellett tejet, mézet és mustot áldoztak neki. Ennek cseréjében a mitológia szerint Pán istenség, sípjának hangjával elriasztja a kalózokat és a szerelmesek egymásra találhatnak. Viszonylag sok ábrázolás maradt fenn, és mivel a kereszténység szemében pogány szokás volt a szobrászat, így a sátán alakját többnyire Pánról mintázták meg. Kezébe Poszeidón háromágú szigonyát adták, így alakult ki a ma ismert ördög-kép.

A hiedelem szerint a Cézárea Filippi fölött magasodó sziklaszirt egyik hatalmas barlangjában lakott a félelmetes ördögkinézetű istenség, akinek a megbékítésére oltárokat, kisebb szentélyeket és különleges alakzatú kegyhelyeket építettek a környékből idezarándokoló hívek.

Az Újszövetség feljegyzése szerint Jézus Krisztus is megfordult itt tanítványaival egy ízben. Itt kérdezte meg a Mester követőit, hogy kinek ismerték meg őt. Ennek nyomán jelentette ki Péter, hogy a Szabadító „a Krisztus, az élő Istennek a Fia”. Jézus ezt követően ígérte Péternek a menny királyságának kulcsait:

Cézárea Filippi madártávlatból

„Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: "Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" Ők így válaszoltak: "Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának." Erre megkérdezte tőlük: "Hát ti kinek mondotok engem?" Simon Péter megszólalt, és így felelt: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Jézus így válaszolt neki: "Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Máté 16,13-18)

Jézus egyértelmű kinyilatkoztatásából világossá válik, hogy Péter mennyei ihletésű sziklaszilárd hitvallása képezi az általa fölépülő anyaszentegyház alapját, amely fölött a pokol erői (lásd Pán istenség ördögi hatalma) sem tud diadalmaskodni. Más teológiai megfontolások viszont Péter személyét tekintik az egyház alapjának, első pápájának. Ennek az elvnek tarthatatlanságát a párbeszéd folytatásában igazolva látjuk, amikor Jézus a nem Isten szerint gondolkodó, azaz a Sátán által befolyásolt és emberi logika szerint okoskodó Pétertől elhatárolja magát:

„Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: "Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!" Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: "Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint." (Mát. 16:21–23).

Mindez Cézárea Filippi előbb ismertetett idegen szellemiségű közegében zajlott le. Vajon mi mit feleltünk volna Jézus kérdésére? Mi kinek tartjuk őt? A Szentlélek vonzásában élünk és szólunk, vagy istentelen eszmék, vagy torz vallási hiedelmek fogságában vergődünk még. Jézusban az Isten Fia, a Szabadító látogatott meg bennünket, aki képes kimenteni a tudatlanságból és mozdíthatatlan sziklaszirtként biztos alapot tud adni a Reá épülő lelki házunknak is!

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész

 

 Bibliai tájakon: Megiddó - Armageddon

Végidők ütközetének feltételezett helyszíne?

Megiddó ősi kánaánita alapítású erődítmény valamikor nagy jelentőségű hadi és közigazgatási központja volt a térségnek a mai Izrael területén a Jezréel-völgyében, Názárettől 15 km-re. A ma már lakatlan, romjaiban is monumentális, valamikori királyi főváros rengeteg titokzatos emléket rejt. A Megiddó hegymagaslat területén végzett régészeti feltárások a településen 18 kultúrréteget tártak fel. A város közepén kánaánita templom romjait ásták ki, amely köré épült az első város valamikor a Kr. e. 3. évezred fordulóján épülhetett. A templom köré fal is épült. A város utcahálózata tervszerű. A templomok és paloták körzetét nagy lakóházak, háztömbök szegélyezték, majd kisebb lakóházas tömbök következtek. A feltárt Megiddó területén ma egy jó állapotban megmaradt városkapu, hatalmas gabonasiló, kiépített lóistálló, illetve elképesztő méretű ciszterna is található itt, ezen kívül egy jól körülhatárolható kultikus területen, egy központi oltár is látható.

Az Amarna-levelek (Kr. e. 14. szd.) feljegyzései szerint először III. Thutmószisz egyiptomi fáraó az Eufrátesz felé vonulva aratott itt Kr.e. 1456-ban döntő győzelmet Szíria és szövetségesi fölött. A fáraó, miután a várost elfoglalta, stratégiai jelentősége miatt (itt húzódott ugyanis az Egyiptomot Mezopotámiával összekötő hadi út) fontos katonai támaszponttá és egyiptomi közigazgatási központtá tette. A csata következményeként Szíria egyiptomi fennhatóság alá került és az Egyiptomi Birodalom közvetlen szomszédja lett. Annak ellenére, hogy az egyiptomi fáraók az itt élő őslakosságot vazallusaikká tették, köztük Megiddót is, a város fejlődése nem tört meg. A város lakói egy mesés, új palotát építettek, ami a régit messze felülmúlta. A maradványok között gyönyörű arany foglalatokat, pokolköveket (lápisz) és elefántcsontból faragott figurákat találtak.

Megiddó archeológiai feltárása során 18 egymásra épülő réteget
tártak föl az ősi kánaánita főváros területén

Biblia több ízben is említi a város nevét történelmi nevezetességű csaták színhelyeként. Józsué a honfoglalás után legyőzte Megiddó királyát (Józsué 12,21), de az izraeliták rövid ideig birtokolhatták csak a várost, mert a Kr. e. 12. században a tengerparttól az ország belseje felé előretörő filiszteusok foglalták el Megiddót és az egész Jezréel síkságot. Dávid király azonban Kr. e. 1000 körül legyőzte a filiszteusokat, Salamon pedig a 10. században az ország ötödik közigazgatási központ székhelyévé építette ki Megiddót (1. Királyok 4,12). Ebben a korszakban épült egy hatalmas királyi palota is amit ünnepi alkalmakon használhtott az uralkodó. Salamon városát a Sesonk (Sisák) fáraó leromboltatta. Aháb király azonban a 9. században újjáépített és palotáiban fényes udvartartást vezetett be. Salamon palotái fölé 450 ló befogadására képes hatalmas istállót építtetett. Aháb király, akinek Megiddó különösen is fontos lehetett, mert a város felesége főníciai otthonához vezető út mentén feküdt, így jelentős felújításokat végzett a királyi vár falai, kapui megerősítésében. Ősi kánaánita mintára és felesége Jezabel tanácsára Megiddót a pogány Baál kultusz vallási központjává kívánta volna ismét visszaformálni. Emellett egy hatalmas vízi alagútrendszert is vájatott a sziklaszirtbe. Ezzel megteremtette Megiddó virágkorát. Ez a korszak Kr. e. 733-ban szakadt félbe amikor az asszírok III. Tiglatpileszár vezetése alatt elfoglalták.

A Megiddónál vívott másik híres ütközet Kr. e. 608-ban zajlott le. A város az asszírok Kr. e. 630-ban bekövetkezett kivonulása után Júdea királyának, Jósiásnak a kezére került, aki szembeszállt az asszírok kivonulása után keletkezett hatalmi vákuumot betölteni akaró II. Nékó fáraóval. Az egyiptomi sereg ugyan az újbabiloni terjeszkedés visszaszorítása érdekében indult útnak, de Júdea királya is fenyegetve érezte a hatalmát és ezért választotta az ellenállást. A csatát, amelyben Jósiás is elesett (Kr. e. 609-ben) az egyiptomiak nyerték. Jósiás utódját, Joakház II. Nékó megfosztotta trónjától és egyiptomi fogságba vetette, ahol meg is halt. Júdea királyává a fáraó ezekután Joákimot tette meg, s így az ország egy időre Egyiptom vazallusa lett. A perzsa uralom idején (Kr. e. 538 után) Megiddót elhagyták lakosai. A római megszállás idején a 6. légió táborát állították itt fel. Az újkorban pedig Napóleon verte vissza innen 1799-ben a törököket. A város és környéke az évszázadok során még több ízben volt kisebb-nagyobb csatározások színhelye. Utoljára 1918-ban az Allenby tábornok vezette brit erők mértek itt súlyos vereséget a Török Birodalom csapataira.

A Biblia szerint (Jelenések Könyve 16,12-16) itt Megiddó környékén fog sor kerülni a végidők legsúlyosabb csatára, az Armageddonra is, amikor a "fenevad" erői összecsapnak Isten hadaival, melyet Mihály arkangyal vezet…

Az Armageddoni csata

"A Biblia szerint a jó és rossz közötti harc végkifejletét az Armageddoni csata néven emlegetett ütközetben láthatja majd a világ. Az Armageddon szó a héber „har megiddôn” név fordítása, aminek jelentése Megiddó dombja vagy magaslata, és egy Izraelben, Haifától keletre található területet takar. A szóban forgó magaslat előtt terül el Josafát völgye és az Esdraelon síkság.

Az Armageddoni csatát megelőzően a világ irányítását egy ördögi diktátor veszi át, akit a Biblia Antikrisztus néven említ. Az Antikrisztus birodalma minden korábbi világbirodalomnál hatalmasabb lesz (Dániel könyve 8:23-25, 11:21-24). Hét éves uralmának első három és fél éve után, istennek nyilvánítja magát és azt követeli, hogy minden ember őt imádja (II. Thessalonikabeliek 2:3-4). Az Antikrisztus jobbkeze, akit a Jelenések könyve „hamis prófétaként” említ, valamiféle képmást állít neki, amit a Biblia több helyen „pusztító utálatosságnak” hív. A hamis prófétának „megadatik, hogy lelket leheljen a fenevad képmásába, hogy megszólaljon a fenevad képmása, és hogy akik nem imádják a fenevad képmását, azokat mind megölesse.” (Jelenések 13:15) Ugyanez a hamis próféta fogja bevezetni a „fenevad bélyegével” fémjelzett gazdasági rendszert, melynek lényege, hogy a kézbe vagy homlokba ültetett személyre szóló jel nélkül senki nem fog tudni venni vagy eladni. „És megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelöltessen meg, és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma.” (Jelenések 13:16-17)

Ekkor veszi kezdetét a Bibliában „nagy nyomorúságként” emlegetett három és fél éves időszak, amiről maga Jézus így beszélt: „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha.” (Máté 24:15-21) Az Antikrisztus minden igyekezete ellenére lesznek egész nemzetek, akik fellázadnak és háborút indítanak az Antikrisztus birodalma ellen, visszautasítva, hogy behódoljanak a sátáni vezetőnek vagy elfogadják „bélyegét” (Dániel 11:40-44).

A három és fél év végén Jézus visszatér a földre „az ég felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel (Máté 24:29-31), hogy kimentse követőit. Ekkor mindazok, akik elfogadták Jézus, felemelkednek a földről, új, hallhatatlan testükben és csatlakoznak Jézushoz a mennyországban tartandó hatalmas győzelmi ünnepségen, a „bárány menyegzőjén” (I. Korinthusbeliek 15:51-52, I. Thessalonika 4:16-17, Jelenések 19:7-9).

Ugyanebben az időben Isten kitölti ítéletét az Antikrisztus gonosz erőire a földön, akik, miután kegyetlenül üldözték Isten követőit és pusztulást hoztak a világra, megtapasztalják a földi poklot (Jelenések 16:1-11). Sajnos ezek az emberek Isten ítéletének elszenvedését követően sem térnek meg gonoszságukból és ahelyett, hogy Istenhez fordulnának, úgy döntenek inkább Istent okolják minden bajukért (Jelenések 16:8-11).

Az Antikrisztus csapatai Josafát völgyében gyűlnek össze, Megiddó, azaz Armageddon magaslata mellett, hogy megütközzenek a világbirodalommal szembenálló erőkkel (Jelenések 16:12-16). A csata Megiddótól egészen Jeruzsálem kapujáig dúl majd (Jóel 3:10-14, Zakariás 14:1-5).

Jézus és valamennyi követője, a történelem minden korszakából, fehér mennyei lovakon visszatér erre az alkalomra a földre, hogy elpusztítsa az Antikrisztus erőit, a vele szembenállókat pedig kimentse (Jelenések 19:11-21, Zakariás 14:1-5, Ezékiel 39:17:22). A mészárlás olyan rettenetes lesz, hogy csak Izraelben hét hónapba telik majd, míg az összes halottat eltemetik és további hét évbe, míg a csatából hátramarad romokat eltakarítják (Ezékiel 39:9-16).

Az Armageddoni csata során a hamis próféta és az Antikrisztus „elfogatnak” és mindketten egyenesen a tűz tavába, azaz a pokolba kerülnek (Jelenések 19:20, Dániel 7:11). A sátánt pedig, aki az Antikrisztust megszállta korábban, egy angyal megkötözi ezer esztendőre és bezárja a „feneketlen lyukba” (Megjegyzés: így áll az eredeti görög szövegben, a magyar fordításokból kimaradt; Jelenések 20:1-3).

Jézus és minden, a történelem során élt megváltott, feltámadt gyermeke, az Armageddoni csatát túlélő emberekkel közösen egy új, jobb világot építenek és megalapítják Isten királyságát a földön (Dániel 7:18, 27; Jelenések 2:26, 20:4,6). Akkor végre Jézus uralma alatt megszűnik minden háború, a világot pedig igazságosan, szabadságban irányítják. Mindenki békében, bőségben és boldogan élhet. Jézus „ítéletet tesz a nemzetek között, és bíráskodik sok nép felett; és csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” (Ézsaiás 2:4) Ez lesz a végső lefegyverkezés!

Ez a Bibliában Millenniumként említett időszak, ahogy a névből is kikövetkeztethetjük, ezer évig tart majd. Megszűnik az átok, amit az ember bűnbeesése hozott a világra és a földön ismét édeni állapotok uralkodnak majd. „És lakozik a farkas a báránynyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat;” (Ézsaiás 11:6-7).

Készen állsz ezekre az eseményekre? Ha úgy érzed nem, talán itt az ideje, hogy befogadd Jézust a szívedbe és jobban megismerd az itt leírtakat.” (Az „Armageddoni csata” című rész szerzője Joseph Vandel, akinek az idézőjelben közölt tanítása a http:időkjelei.hu oldalon található.)

Dr. Mészáros Kálmán

egyháztörténész